Szeptember első hetében egy fantasztikus jutalomútban volt részünk. Elsején hajnali fél ötkor már izgatottan várakoztunk az Interspar parkolójában. Még egy utolsó búcsúzás szüleinktől, s már azon vettük észre magunkat, hogy a buszban ülünk, s egy egész hétre elváltunk a családunktól. Az út elég fárasztó és hosszadalmas volt, de azért mégis tartogatott meglepetéseket: a gyönyörűséges tájakat, melyek szinte másodpercenként váltogatták a látványt, egymás társaságát és az elmaradhatatlan filmeket, melyeket az utazás közben néztünk.

A korai indulás ellenére a majd húsz órás út másnap hajnal egyig tartott. Ekkor ugyanis megérkeztünk németországi erdei iskolánkba. A szállás csodálatos volt, s szinte azonnal ajándékokkal halmoztak el minket. A kései (avagy nagyon korai) érkezés ellenére a fogadtatás királyi volt, s ez a további napok során sem változott. Aznap hajnalban Holgerrel, az erdei iskola vezetőjével találkoztunk. Azt hiszem, nem sok olyan embert ismerünk, aki fennmarad az éjszaka közepén, hogy bevárjon egy turistacsoportot, segítsen nekik felpakolni, étellel szolgáljon nekik, majd ajándékokkal halmozza el őket, s mindezt olyan türelmesen és vidáman tegye, mintha aznap teljesen kialudt formájában lenne.

A hajnali három utáni lefekvés miatt ezúttal 9-ig pihenhettünk, de tudatták velünk, hogy ilyen „sokáig” csak egyszer alhatunk. Az első álmos reggel után az első erdei túránk is megvolt. Megismertük az ugyancsak szívvel-lélekkel fogadó Christiánét és Rolandot, akik számtalan programot terveztek nekünk, beleértve a tábortüzet, a délutáni együtt töltött időt a társalgóban, és még oly sok mindent. S természetesen nem hagyhatjuk ki új ismerőseink listájáról Alexet sem, a vizslát, aki gazdájával, Holgerrel együtt járta velünk az erdőket. Ha már listáról van szó, nem hagyhatjuk le róla az Alex mellett igen nagy népszerűséget örvendő Philippet, Markust és a kis tacskót Donnyt, valamint Shappoort, a fafaragóművészt, Guidot a láncfűrészest, és a sok-sok segítőkész embert. De ez már a második nap története, amikor is az egész héten tartó svédasztalos reggeli után Holger bemutatta új segítőit. Úgy érzem, Mónika néni fordítása nélkül igen nehezen boldogultunk volna.

El sem hiszitek, milyen izgalmas s egyben kemény munka tud lenni a favágás, a kerítésépítés, az erdő tisztítása. A napok során az erdővel folyamatosan kapcsolatban voltunk. Elmehettünk megnézni egy híres német gátat vagy egy érdekes, régi kereskedővárost, és közben sosem szakadtunk el a természettől. Az idő csak telt-múlt, őzgidák, szarvasok mutatkoztak meg előttünk a vadasparkban és egyúttal az erdő mélyén is. Állatok etetését néztük végig, majd egy vaddisznó éles agyarát, koponyájának erősségét és szőrének anyagát is megtapasztaltuk bőrünkön, persze csak vaddisznócsontváz formájában, az élőket inkább a gondozókra bíztuk. Láttatok már uhu baglyot vagy mosómedvét ebédelni látni? Mert mi igen! S az annyi érdekesség mellett házigazdáink a konyhán is kiettek magunkért, s ez maximálisan sikerült nekik. Néha eltévedtünk szállásunk labirintusában is.

Hihetetlen, de bár különböző nyelvet beszéltünk, s más országban éltünk, otthon éreztük magunkat, s ebben nagy szerepet játszott a szeretetteljes fogadtatás, s az is, hogy mindennap, mindig és mindenhol türelemmel és kedvességgel viseltettek irántunk. S nem utolsó sorban sofőreinkről is kiderült, hogy igen nagylelkű és humoros emberek, akik mindig képesek feldobni a hangulatot, akik mindig képesek feldobni a hangulatot, akárcsak tanáraink, akiknek szintén hálával tartozunk, azért a kirándulásért. S miután Shappar is beavatott minket művészetének titkaiba, tényleg csak az maradt hátra, hogy szomorú búcsút vegyünk Ingendwoldheimtől, s elinduljunk grillezős búcsúbulink után haza. Ahol újra láthattuk a családunkat, s megölelhettük szüleinket, akik nélkül ez a kirándulás nem sikerült volna.

Végül azzal zárnám élménybeszámolóm, hogy idegen földön, ahol ilyen szeretetteljesen fogadnak, s így képesek bánni velünk, ahogy leírtam, ott csak jó emberek élnek, s be kell látnunk, a jóság mindennél fontosabb!  Lejegyezte: Mihályi Vivien 8.c